Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Békelánc Pszichológust a Dobálóknak! Föld S. Péter,  www.prherald.hu, , 2007. május.12. Azt nyilatkozta a minap egy jó nevû pszichológus, hogy a „Békelánc tüntetést” megzavaró tojásdobálókat nem a gyûlölet, hanem a feltûnés vágya vezette. Merthogy, így a szakember, ahhoz, hogy az ember bekerüljön a tévébe, már nem elég nyilatkozni és öklöt rázni, ennél ma már többre van szükség, valamire, amire odafigyelnek az emberek. Marad hát a tojásdobálás, mondja a pszichológus, s hogy valóban nem a gyûlölet, hanem a szereplési vágy vezeti a dobálókat, azt azzal támasztotta alá, hogy hirtelen felindulásból az ember nem tart magánál tojást, különösen az utcára nem visz magával ilyesmit - aki tehát tojással indul egy tüntetésre, az feltehetõleg készül valamire. Tisztelem a pszichológusokat, a lányom is pszichológusnak tanul, egyszer pedig egy már végzett, javában praktizáló pszichológussal is volt szerencsém beszélgetni. (Sok problémája volt, jól kisírta magát a vállamon, szerencsére végül sikerült megnyugtatnom). Mindezt csak azért bocsátottam elõre, hogy semmi bajom a szakmával, mûvelõivel még kevésbé, ám amatõr lélekbúvárként azért valamelyest vitatkoznék a szaktekintéllyel. Lehet persze valami ebben a feltûnési ügyben, de azért nagy összegben nem fogadnék arra, hogy ez áll a dolgok hátterében. Az embernek ugyanis manapság számos lehetõsége van arra, hogy a tévében szerepeljen. Nem feltétlenül a túszejtésre és robbanószerek gyártására gondolok, ennél békésebb lehetõségek is kínálkoznak feltûnési viszketegségben szenvedõ embertársaink számára. Ha valaki például, már nagyon nem fér a bõrébe, annak jó szívvel tudnám ajánlani a „Mónika show”-t. A nem Magyarországon élõ, s így a magyarországi televíziózás gyöngyszemeitõl megfosztottan egzisztáló amerikai olvasó számára jegyezném meg: a Mónika show minden hétköznap délután látható az egyik kereskedelmi csatornán, a mûsor számára nagy stáb toborozza a társadalom elesettjeit – azokat a szerencsétleneket, akik szánalmasan alacsony, gázsinak legföljebb viccbõl nevezhetõ fizetség fejében néhány perc erejéig hülyét csinálnak magukból. Még fizetett közönség is van a Mónika show-ban, akik a tapsgép jelzésére bárminek képesek látványosan örülni. Az a legjobb az egészben, amikor a mûsorvezetõ, a Mónika névre hallgató nõi illetõ, így konferálja fel következõ áldozatát: és most itt van Bandi, aki lerúgta a felesége fejét! „Tapsoljuk meg Bandit!” És akkor bejön Bandi, aki a körülményekhez képest visszafogott fiatalembernek látszik, nem néznénk ki belõle, hogy nemrégiben lerúgta a felesége fejét. Szóval, van ezernyi más módja a népszerûségnek, Andy Warhol mondta valahol, hogy ötpercnyi idõre bárkibõl lehet sztárt csinálni. Én ezzel is egyetértek, bár azzal továbbra sem, hogy a dobálók, kereplõvel zajongók, és artikulátlanul fütyörészõk normális emberek lennének, s mindössze annyi a baj velük, hogy kimaradt az életükbõl a közszereplés, és most ezt próbálják ilyen suta módon pótolni. Szerintem már Boross Péter is tévedett annak idején, amikor a rendszerváltozást követõen feltûntek az elsõ árpádsávos zászlók Budapesten. Boross úr akkoriban éppen belügyminiszter volt, amikor az október 23-i ünnepségen fekete bomber-dzsekit és Martens bakancsot viselõ kopasz fiatalemberek egy csoportja, kezükben árpádsávos lobogókkal, kifütyülte a Magyar Köztársaság elnökét, Göncz Árpádot. Boross úr akkor – botcsinálta pszichológusként – azt találta nyilatkozni, hogy nem kell ezeket a fiúkat komolyan venni, csak azért vettek föl ilyen divatos zekéket (sic!), mert így akarnak imponálni a lányoknak. A divatos zekék kifejezés történelmileg csak néhány évvel elõzte meg Dávid Ibolyának, az Orbán kormány igazságügyi miniszterének késõbb elhíresült mondását, miszerint õ nem ért a focihoz. Ma már persze mindketten másként vélekednek az árpádsávos zászlókról és a meccseken idõnként hallható gyalázatos rigmusokról. Nekem, nem dicsekvésként, csupán tényként említem, már akkor is ugyanaz volt a véleményem, mint most: alávaló gazemberség mások emlékezését megzavarni, emberi méltóságukba belegázolni. Visszatérve a tojásokhoz, ha igaza lenne a pszichológus hölgynek, akkor a tojásdobálók igen képzett, vagy nagyon tehetséges színészek lehettek. Ezt onnan gondolom, mert többek egybehangzó állítása szerint megdöbbentõ átéléssel, igazán élethûen alakították a gyûlölködõ, fasiszta csõcselék szerepét. Ráadásul állítólag nem csak tojásokkal dobáltak, hanem kövekkel is. Ezt ugyan saját szememmel nem láttam, aminek azért is örülök, mert ha mellettem nem csak tojások, hanem kövek is landolnak a földön, akkor minden bizonnyal féltem volna. Félni pedig nem szeretek, még akkor sem, ha egy magyar közmondás szerint jobb félni, mint megijedni. És az is lehet, hogy a Tomcat néven hírhedtté vált Polgár Tamás nevû rendbontó is csupán feltûnési viszketegségbõl rendezett be ismerõsének csepeli lakásban egy kisebb bombaüzemet. Tomcat nyilván nem akart semmi rosszat, mégis lebukott, mert egy ismerõsének azt mondta a telefonba: „Mindent megcsináltunk, ma robbantunk.” Valószínûleg csak azért fogalmazott ilyen érdekesen, mert még mindig keveset szerepel a tévében, az újságok bûnügyi rovatai pedig kifejezetten hanyagolják. Sajnos az ominózus beszélgetésnek egy ismeretlen ember is fültanúja volt, aki, ahelyett, hogy egyetértett volna a tervezett robbantással, megfigyelte, melyik lakásba megy be Tomcat, majd felhívta a rendõrséget. A derék zsaruk a lakásban egy kisebb lakótömb felrobbantására alkalmas mennyiségû vegyszert találtak, köztük kálium nitrátot, amelyrõl kihallgatása során azt mondta a „Tomcat” néven elhíresült P. Tamás, hogy mûtrágyát szerettek volna belõle elõállítani. Ami azért eléggé aggályos. És nem csak azért, merthogy a csepeli lakótelepi lakásokban nincs túlságosan nagy igény a mûtrágyára. Hanem azért is, merthogy egy igazi forradalmár nem tagadja meg eszméit: mivé lett volna a világ, ha Petõfi Sándor annak idején nem „Akasszátok fel a királyokat!", hanem „Akasszátok fel a kabátokat!" címû versével keresi fel a korabeli redakciót! Tomcat ezzel a mûtrágyaszagú történettel önmaga paródiáját állította elõ, ha nem lenne az egész nagyon szomorú, akár még nevethetnénk is rajta. Ez a mûtrágya sztori ugyanis az embert kísértetiesen emlékezteti arra a viccre, amelynek hõse Iván, az egykori Szovjetunió polgára. A humoros történet szerint Iván és felesége gyermeket várnak, ám a Szovjetunió, hiába jóval élenjáróbb, mint a szakadék szélén tántorgó hanyatló kapitalizmus, nem arról nevezetes, hogy bármit, például babakocsit vásárolhassanak a polgárai. De sebaj, mondja várandós nejének Iván, úgyis a babakocsi gyárban dolgozom, majd egyenként kilopom a szükséges alkatrészeket, otthon összeszerelem, és minden rendben lesz. Így is tett Iván, aki végül abba õrült bele, hogy bárhogyan is próbálta a gyárból elemelt részeket összeszerelni, azokból soha nem babakocsi, hanem mindig tank lett. Föld S. Péter Békelánc. Pszichológust a Dobálóknak! www.prherald.hu, 2007. május.12.